Beszámoló egy nyári táborról (2015)

Van-e üdítőbb, mint célba érni holtfáradtan, leroskadni, és kortyolgatni a friss vízből? S ez az üdeség nem az üdvösség előképe-e? Ilyesfélék fogalmazódnak bennem a szegedi Hit és Fény-tábor utáni napokban. Ezek a nyári táborok az év fénypontjai, az éves vándorutunk csúcsélményei, mind az erőfeszítés tekintetében, mind az közös megérkezés távlatokat nyitó boldog örömében.

07
07
« 1 A 6 »

Az idei tábor témája a közösség volt. Az esti imák bibliai szövegei az elhívás, széthúzás ill. együttműködés, közös ima, növekedés, szolgálat és ünnep címszavai köré rendeződtek. Tanítvánnyá váltunk, ültettünk Pállal, öntöztünk Apollóval, ketten-hárman (harmincan-negyvenen) összejöttünk Krisztus nevében, mustármagos földre tettünk szert, megmostuk egymás lábát, s a végén (gyertya)fényes ünnepet rendeztünk. Megnéztük-letapogattuk (vakok is vannak köztünk) a várost, a dómot, a sétálóutca szobrait, megjártunk egy kukorica-útvesztőt, csatáztunk a vízben, vagy csak szelíden élveztük úszóguminkba bújva a víz ringását, sportoltunk, fociztunk, énekeltünk, zenéltünk, táncoltunk, játszottunk, játszottunk, játszottunk. S hogy haza is vigyünk persze valamit – a „mustármag-ültetvényen” túl – alkottunk: gyertyát, mécsest, babát, hűtőmágnes-figurákat.

A táborlakók? A legfiatalabb egyéves, a legidősebb hetven is elmúlt. Kisiskolás, gimnazista, egyetemista, tanár, gyógytornász, vegyész, művészettörténész, fogtechnikus, munkanélküli, fordító, szerzetes – színes társaság.

Mi vonz minket ebbe a közösségbe, a közösségi találkozókra, ezekbe a táborokba? Hogy ebben a közegben a különféle szerepek mellett megmaradhatunk saját magunk. A külsőnkben, ill. bensőnkben rejlő esetlegességeket, fogyatékosságokat, szépséghibákat nem kell palástolnunk, de az erényeinket sem kell magunk elé tolni: a mi szépségünk nem megfelelési kényszerből, hanem önfeledt gyermeki derűből táplálkozik, s ennek sugárzásában az értelmükben fogyatékos emberek bizony mesteriek. A lábmosás utáni megosztókörben fogalmazta meg egyikünk, hogy másutt feszengene egy ilyen helyzetben, itt, a Hit és Fényben viszont olyan természetesen nyújtja a lábát, hogy megmossák, és ugyanolyan egyszerűen magától értődik, hogy ő is megmossa valakiét.

„Az ünnep táplálék, feltöltődés. Szimbolikus módon megjeleníti a közösség végső célját, s ebben a minőségében erősíti a reményt, és új erőt ad, hogy több szeretettel induljunk neki megint a mindennapi életnek” – írja Jean Vanier A közösség című könyvében. Táplálékként, friss forrásként, igazi ünnepként éltük meg ezt a tábort, sérültek és segítők egyaránt. Hálásan köszönjük azoknak, akik támogatták a létrejöttét. Jöhetnek a hétköznapok.

Csány Endre