Segítő barátok között
(a Hit és Fény Mozgalom, Új Ember, 2007. április 1., Elmer István)
Javarészt ma sem tudják az orvosok, miféle ártalmak következtében születnek fogyatékkal egyes embertársaink. Találkozunk olyanokkal, akik mozgásukban, érzékszerveik működésében korlátozottak, mások értelmileg sérültek. A keresztény gondolkodás mindezt külsődleges megnyilvánulásnak tartja, hiszen az ember méltóságát teremtettségünk, az ember istenarcúsága adja meg. S ez az istenarc átsugárzik minden testi-biológiai akadályozottságon, hiszen az ember lényegét fizikai valósága a halhatatlan, egyedi szellemi lélekkel együtt adja. Ezt az egyszerű igazságot ismerte föl a francia Marie-Hélene Mathieu gyógypedagógus és a kanadai Jean Vanier, aki 1964-ben a franciaországi Trosly-Breuil-ben megalapította a Bárka közösséget család nélküli, intézetben élő sérültek számára. Ezzel indult a Hit és Fény lelkiségi mozgalom is, amely ma már hetvenkét országban több mint ezerháromszáz közösséget számlál.
Harmat Péter és felesége, Zsuzsa fiatal koruk ellenére hosszú évek óta a lelkiségi mozgalom tagjai. A Hit és Fény az említett Bárka közösségből 1971-ben született Lourdes-ban válaszként az értelmi fogyatékos gyermekek és szüleik szorongására és magányára. Az ilyen családok általában nehezen élik meg ezt az állapotot, amely egész életükre hatással van. A katolikus kezdeményezésű, ökumenikus alapon működő közösségi mozgalom ebben a valóban nehéz élethelyzetben igyekszik segítséget nyújtani. Általában kéthetente találkoznak, ilyenkor a hétvégéket együtt töltik. A közösségeket az értelmileg sérültek, azok szülei és testvérei, illetve a segítő barátok alkotják.
“A barátaink”, Harmat Péter gyakran használja ezt a kifejezést, s valóban ez a Krisztustól eredeztethető barátság hatja át az együttléteket. A Hit és Fény nem a sérült fiatalok képességfejlesztő mozgalma, nem gyógypedagógiai irányzat, nem valamiféle különleges módszer. Abból az egyszerű evangéliumi tapasztalatból indul ki, hogy Jézus mindenkit maga köré gyűjt. A kicsinyeket is, hiszen ő nem tesz különbséget az elesettség alapján ember és ember között, vagy ha igen, akkor oly módon, hogy a “kicsinyeket” még inkább szerető figyelemmel kíséri. Ez reményt, örömet és boldogságot ad, s az együttlétek azt jelentik, hogy fölfedezhetik egymásban Jézust.
“A rendszeres találkozásoknak hármas célja van” – mondja Harmat Péter. “Találkozunk egymással, megosztva örömeinket, bánatunkat és nehézségeinket. Az imádkozásban Istennel találkozunk. A harmadik az előbbi kettőből következik, az ünnep, az öröm felfakadása.” Valóban: igazán az istenemberség felismerésével élhetjük meg az örömöt. A Hit és Fény közösség tagjai agapé keretében élik meg a szeretetközösséget, illetve tánccal, játékkal, közös énekléssel fejezik ki az egymással, ezen keresztül Krisztussal való együttlét örömét.
Idehaza húsz közösség és három induló közösség működik. Tavaly ünnepelték a Hit és Fény magyarországi megjelenésének huszadik évfordulóját. “A közösségek alakulása a kezdeti lendület után az elmúlt években kissé megtorpant, de legújabban mintha ismét megindulna új csoportok szerveződése.”
Budapesten nyolc közösség működik. A főváros hatvan kilométeres vonzáskörzetében négy-öt, a többi Hit és Fény- csoport az ország más területein elszórva található. Harminc-harmincöt fős közösségek mellett másutt nyolc-tízen tartoznak egy-egy közösséghez. Konstitúciójuk, alapdokumentumuk szerint legalább ennyien indíthatnak egy közösséget, ötven fő felett pedig érdemes két közösséggé alakulniuk.
A csoportok születése általában valamely plébániához kapcsolódik, ahol kezdetben a plébános vagy a káplán foglalkozik a “sérült barátokkal”. Majd pedig további társakat keresnek. “A sérültek általában ismerik egymást, s hívják a másikat a közösségbe.”
A Hit és Fény lelkiségi mozgalom elsősorban azok számára indult, akik családban élnek. Emellett a csoportoknak intézetből érkezett sérült tagjai is vannak.
Arra a kérdésre, hogyan “verbuválódnak” a segítők, Harmat Péter a következőket mondja: “A segítő barátok személyes kapcsolatokon keresztül jutnak el sérült barátainkhoz.” Más módon is igyekeznek hírt adni magukról: például az interneten, ezenkívül megjelennek az iskolákban, s az ismerkedés elején nyári táborozásukra hívják az érdeklődő fiatalokat. “Főként a fiatalokat igyekszünk elérni” – mondja mosolyogva Harmat Péter, s ennek oka, hogy maga is még innen van harmincadik életévén.
A pomázi “Verebek” közösség tagja. Elmondja: Esztergomba járt a ferences gimnáziumba. Harmadikos volt, amikor megjelent az intézetben Nusi néni, a gyógypedagógus. A nyári sörédi táboroztatásukhoz fiatalokat keresett és hívott. Péter két gimnáziumi szünidejét sérült barátai között töltötte, érettségi után pedig a főiskolán találkozott valakivel, aki a pomázi értelmileg korlátozott fiatalokkal állt kapcsolatban. Ekkor még nem tartoztak a Hit és Fényhez. Később találtak rá, amikor lelki, magasabb támaszt kerestek mindennapi életükhöz. Péter és felesége, Zsuzsanna két éve a lelkiség országos felelősei.
Hagyó József atya még 1990 előtt honosította meg idehaza a lelkiséget. Később GáspárIstván atya lett a mozgalom nemzeti pap felelőse, ma hivatalosan nincs papi vezetőjük.
A nemzetközi Hit és Fény minden évben kiadja útravalóját. Ez általában tanévnyi időt ölel fel, minden hónapnak megjelölve a témáját. Idén Jézus barátairól gondolkodnak és elmélkednek. Az egyes témák vázlatait is közzéteszik, s minden hónaphoz üzenetet küld Jean Vanier.
Mit értenek a sérültek az üzenetekből? (Régebben fogyatékosoknak nevezték őket, legújabban már értelmileg akadályozott a bevett kifejezés.) “Igyekszünk különféle módon megfogalmazni az egyes találkozók üzeneteit.” Egyszerű szavakkal elmondják, de el is játsszák az adott szentírási szakaszt. Olyan kérdéseket fogalmaznak meg, amelyekre a sérült fiatal is választ tud adni. “A kézművesfoglalkozásokon igyekszünk kifejezni ugyanazt az üzenetet… mindenféle csatornát felhasználunk a közvetítésre.”
A Hit és Fény mozgalom, bár elsősorban a családban élőkkel talál kapcsolatot, intézeti sérülteket is gondoz. Két hazai közösség kimondottan ezzel foglalkozik. Ide általában a súlyosabban sérültek tartoznak, de senki nincs, vallják a lelkiségi mozgalom tagjai, akinek ne lehetne közvetíteni az örömhírt. Csak meg kell találni a megfelelő utat.
A rendszeres nyári táborozásokkor nem “nyaraltatjuk” a sérülteket, hanem “közösen megyünk el nyaralni. Együtt vagyunk, s ez a lényeg. Sokat tanulunk tőlük. Segítenek felismerni és vállalni saját fogyatékosságainkat, fájdalmainkat, sérültségeinket, hogy ezzel együtt álljunk embertársaink és Isten elé.”
Elmer István