A Hit ünnepe, a fény ünnepe
( Új Ember, 2007. április 29., Csány Endre)
Mit szeretsz a Hit és Fény közösségben? – szegeződött nekem a kérdés hirtelen, a lelkigyakorlatuk első napján, egy százfőnyi zsibongó étkező közepén. Most, hogy véget ért a kecskeméti angolkisasszonyoknál tartott program, újra föltolul bennem a kérdés: igen, mit is szeretek én ebben?
Mi történhet ott, ahol öszszejön jó néhány fogyatékos ember megannyi egészségessel? Miféle találkozás születhet ennyi sérülésből, ennyi fájdalomból? Lehet-e más szava az embernek egy ilyen közegben, mint legjobb esetben is csak a félszeg sajnálkozásé? És egyáltalán: lehet-e együtt ünnepelni ezekkel a sérült emberekkel? Nem zavarja-e meg áhítatunkat az olykor kiszámíthatatlan, furcsa viselkedésük, énekünket egy-egy fals hang, örömünket bicebócaságuk?
Ezekre a kérdésekre igent bólintanak világszerte a Bárka és a Hit és Fény közösségek évtizedekre visszatekintő létezésükkel.
Én is keresem most újra a választ ezen a lelkigyakorlaton, amelynek középpontjában húsvét misztériumának a megünneplése áll. Szombathelytől Debrecenig érkeztek Hit és Fény-csoportok, hogy közösen éljük meg ezt az ünnepet. Az oltárképen, amely külön erre az alkalomra készült, az áldozathozatalra váró bárány tekint le ránk: vajon megtörténik-e bennünk itt és most valóban, aminek meg kell történnie?
Nem részletezem a négy nap programját, a lábmosást, a zarándoklatnak is beillő keresztutat, a jelmezes sírőrzést, a különböző varró-festő műhelyfoglalkozásokat, labdajátékokat stb., csak két apró mozzanatot emelek ki. A nagypénteki szertartáson a passió megjelenítése után Lojzi atya Krisztus áldozatáról beszél. Miközben mindenki rá figyel, Kornél, aki – kezében egy labdával – szünet nélküli mozgásban van, mackós lomhasággal a megbontott oltárra telepszik, pattogtatja a labdáját, és felgömbölyödik az asztallapra. Majd lassan föltérdel, és ugyanazzal a magától értetődő komótossággal föláll, magasan kiemelkedve, mintha csak azt hirdetné megelevenedett oltárképként: ecce homo! – nézzétek, én vagyok az! És továbbra is mindenki Lojzi atyára, az értünk szenvedő Krisztusra figyel…
A másik kép, amit magamban hordozok, a feltámadási szentmise utáni örömünnepről való. Az oltárkép báránya itt már diadalmasan ül a hétpecsétes könyvön, fölötte leng a győzelmi zászló. Szól a zene, pörög a tánc. A körtáncon belül Karcsi magántánca. Nem a többiek egységes mozdulataival, nem is igazán a zene ritmusára, de az önfeledt tánc mennyei öröme sugárzik erről az arcról.
Hogy mit szeretek a Hit és Fény közösségben? Hát ezt az egyszerűséget. Hogy a dolgok a maguk végtelen együgyűségében – mindenféle mesterkéltség nélkül – a helyükön vannak. A fájdalom itt élő fájdalom, s nem mímeli vagy leplezi fondorlelkűség; az öröm pedig szívből jövő öröm, hátterében nem sanda érdekek, nem üzlet lopakodik. S ha van bátorságunk és hitünk nekünk, “egészségeseknek” sérült barátainkat magunkhoz közel engedni, szívünkbe fogadni, akkor – saját sérüléseink megtapasztalásán keresztül s azokon túllépve – beragyoghat bennünket is húsvét fénye.
Csány Endre
Fotó: Kovács Zsolt