Segítő együttlét
(20 éves a magyarországi Hit és Fény Mozgalom, Új Ember, 2006.február 5., Elmer István)
Sokan idegenkedve, valamiféle zavartsággal fordulnak olyan társaink felé, akik különböznek az úgynevezett “átlagostól”. Az értelmi fogyatékosok ilyenek, s máris hozzá kell tennünk, a kifejezést jobb híján használjuk. Vannak, akik betegségnek gondolják a megkülönböztethető állapotot, s ez utóbbi kifejezés máris jelzi, semmiképpen nem betegségről, tehát időben lefutó folyamatról, hanem állandósult életállapotról van szó. Akiket értelmi fogyatékosoknak nevezünk, azoknak az idegrendszeri, agyi struktúrája különbözik másokéitól, ám ez nem akadályozhatja őket abban, hogy például ugyanúgy érezzenek örömet, bánatot, sikert vagy kudarcot, mint bármely más társuk. Ám tény, hogy nemcsak ők, hanem azok a családok, melyekben élnek, segítségre szorulnak.
Jean Vanier, a Bárka mozgalom megalapítójának indíttatására harmincöt esztendővel ezelőtt, Lourdes-ban, Marie Alain Mathieu elhatározása nyomán kezdődött el a Hit és Fény mozgalom története. Azóta szinte mindenütt találkozunk vele a világban. Magyarországon 1986-ban jött létre az első közösség, jelenleg huszonegy csoportban tevékenykednek.
Munkánkban nincs semmi rendkívüli, mondja Gulyás János Péter, a mozgalom titkára. S valóban: bepillantva az életükbe, meggyőződhetünk arról, hogy a fontos dolgok igen gyakran – mint az ő esetükben is – egyszerűek, szinte magától értetődőek.
Segítő együttlét – talán ennyiben lehetne összefoglalni az idén hazai megjelenésük húszéves évfordulójára készülő Hit és Fény mozgalom munkáját. Munka lenne, amit végeznek? Hiszen a segítők önkéntesek, ellenszolgáltatásuk egy-egy kézfogás, a segítségre szorulók arcán föltűnő mosoly.
Csoportonként mintegy húszan tartoznak egybe, a mozgalom alapeszméje szerint a szülők, a fogyatékos fiatalok és a segítők. Ferenczy Tamásné édesanya elmondja, a közösségekben “fiatal barátaink” kifejezéssel szólítják az úgynevezett sérült vagy fogyatékos fiatalokat, s az elnevezés máris jelzi azt a szemléletet, mellyel mindannyian egymás felé fordulnak.
A sérültek – a szülők és gyógypedagógusok is mondják – valamennyire tisztában vannak másságukkal, sérültségükkel. “Ám mindig igyekszünk kialakítani bennük önbecsülésüket, s ezért nem érzik úgy, hogy kisebbek vagy kevesebbek lennének.”
Budapest mellett a nagyobb vidéki városokban – Szombathelyen, Kaposvárott, Pécsett, Miskolcon és Debrecenben – is alakultak Hit és Fény közösségek, ökumenikus szellemmel, de olyanok is csatlakozhatnak, akik távol állnak mindenféle vallási meggyőződéstől.
Ez így van, erősíti meg Gulyás Péter János, Ferenczy Tamásné pedig hozzáteszi: – Igaz ugyan, hogy előbb-utóbb az ilyen, távol lévő emberek is – mindenféle kinyilvánított hatás nélkül – ha csak nem tekintjük annak a személyes mintákat – közelebb kerülnek a templomhoz.
A Ferenczy-családban Tamás, a ma már harminchárom éves fiú a “fiatal barátunk”. Középsúlyos értelmi fogyatékos, aki – sok társával ellentétben, akik különféle intézetekbe kerültek – otthon él a családjában.
Az ilyen fiatalokról tudni kell, hogy az élet bizonyos folyamataira jól megtaníthatók, például megadott útvonalon jól közlekednek, illetve sajátos munkafolyamatokat is elsajátítanak. Tamás egy kerámiaműhelyben dolgozik, s az a tapasztalat, hogy az ismétlődő, mechanikus munkában sokkal kitartóbbak más társaikhoz képest, s jobb teljesítményt is nyújtanak.
A Ferenczy-család a kezdetektől kapcsolatba került a Hit és Fény közösséggel. Amikor hallották, hogy fogyatékos gyerekeknek hittanórát szerveznek a zugligeti plébánián, azonnal jelentkeztek, s később ebből a hittanos csoportból alakult meg az első hazai Hit és Fény közösség, ahol olyan gyógypedagógusok segítettek, akik külföldön már megismerkedtek a mozgalommal. A tagok később szétszóródtak, hogy újabb csoportokat segítsenek életre. Átadva tapasztalataikat, s a jellegzetes hármas szerveződést: a szülő, a “fiatal barát” és a segítők.
Intézeti csoportjaik is létrejöttek, ám nem ez a cél. A Hit és Fény közösség családban élő fogyatékosokkal foglalkozik, s céljuk, hogy kissé mentesítsék a szülőket. Ebben segítenek az önkéntesek, s a fiatal nevelésében is részt vesznek.
A családban a sérült gyermek vagy már felnőtt, a testvér, a szülők élik mindennapi életüket, végzik megszokott munkájukat. A fogyatékos fiatalnak azonban több mindenben kell segíteni, s mint Ferenczy Tamásné mondja, bizony nemegyszer előfordul, hogy a családtagok inkább elvégzik helyettük a föladatot, hiszen nincs arra idő, hogy kivárják, míg a sérült fiatal megbirkózik vele. Illetve – teszi hozzá az anyuka – sokszor nem hisszük el, hogy képes rá.
Ezzel szemben a segítőknek több türelmük van ehhez. Korban is jobban egymáshoz illenek, s a sérült fiatal – ez a tapasztalat – inkább hallgat rájuk.
Ennek magyarázatát Gulyás Péter János titkár és Ferenczy Tamásné is ugyanabban látja:
“Az önkéntes, segítő fiatal nem vesz részt a család mindennapos életének nehézségeiben, olykor feszültségeiben, a találkozások tulajdonképpen ünnepi alkalmakat jelentenek, kizökkenést a hétköznapok megszokottságából, egyhangúságából, így más kapcsolat alakul ki a sérült és a segítő fiatal között, aminek következtében a sérült bizonyos dolgokat a fiatal kedvéért inkább elfogad.” Ezért mondják, hogy a segítő közvetlenül nem vesz részt a családok életében, de mégis szerepet játszik annak harmonikusabbá tételében.
A csoportok tagjai általában kéthetente találkoznak, de havonta egyszer biztosan. Az összejöveteleknek a plébánia vagy valamely család ad helyet. Emellett azonban életükhöz tartozik a mozielőadás, a színház, kirándulás vagy egyéb program. S ide a sérült fiatal általában szülő nélkül megy. A segítők amellett, hogy ezzel tehermentesítik néhány órára a szülőket, a különválás pedagógiai jelentőséggel is bír. A szülő jelenléte nélkül a fiatal másféleképpen nyílik meg a segítőnek. Végső soron a sérült és a szülők is kikapcsolódnak, s ez mindenkinek jót tesz.
A Ferenczy-család a Szivárvány közösséghez tartozik. A csoportok a Bibliából veszik a nevüket, a szivárvánnyal a Teremtés könyvében találkozunk. A közösségeken belül baráti kapcsolatok alakulnak ki, aminek egyik jele, hogy a szivárványosok az elmúlt év októberében együtt kirándultak Rómába.
Minden közösség igyekszik valamely lelkipásztort bevonni az életébe. A Szivárványhoz Harmai Gábor, az esztergomi szeminárium prefektusa kapcsolódik, aki rendszeresen két kispap segítőt is hoz magával.
Évente egy alkalommal egy hétig együtt nyaralnak a fiatalok a segítőkkel. Innen a szülők “ki vannak zárva”. Mint Gulyás Péter János is elmondja, ennek a hétnek a néhány napos együttléten túlmutató jelentősége van. Ilyenkor a sérült jobban ráébredhet az önállóságára, s fölfedezheti a maga számára, mi mindennek az elvégzésére képes, s a segítők később a szülőkkel tudatosítják is ezt.
A Hit és Fény közösségben többször szóba kerül, hogy tulajdonképpen valamennyien sérültek vagyunk, csakhogy mindenki másként sérült, s ez nem kerül látványosan napvilágra, s ezért azt hisszük, mi mások vagyunk…
A segítő együttlétre nem mindenki alkalmas. A segítők elsősorban a plébániai közösségekből, gyógypedagógus-hallgatók, illetve már végzett diplomások közül kerülnek ki. S a szemináriumokból is érkeznek papnövendékek. S mint lenni szokott, hiszen a jó is “fertőzhet”, az egyik segítő előbb-utóbb hozza a barátját vagy a hittanos köréből valakit…
Ennek ellenére mégis kevesen vannak. A jó szándék kevés, a személyiségnek is alkalmasnak kell lennie erre a “munkára”.
“A mi életünkben – mondja Ferenczy Tamásné, a Hit és Fény közösség más hatására utalva – nehéz utat jelentett, amíg a családban feldolgoztuk és elfogadtuk, hogy Tamás ilyen módon éli le az életét. Nem volt egyszerű, folytatja sóhajos mosollyal, s amikor önmagunkban sikerült elfogadnunk ezt a helyzetet, jöttünk rá arra, hogy Istentől ajándékot, kincset kaptunk sérült gyermekünk által.”
Alapvetően megváltozott az életük. Tamás húga, Orsolya kezdetben szégyellte a testvérét, de a későbbiekben ez alapvetően megváltozott, amikor felismerte, Tamás mennyi szeretetet képes árasztani maga körül. “Mások lettek a barátaink, Isten felé fordultunk. Addig egyszerű vasárnapi keresztény életet éltünk, akkor mentünk a templomba, amikor ťkötelezőŤ, azaz előírásszerű volt. A sérült gyerek elfogadása után mindez alapvetően megváltozott. Ettől kezdve már másként imádkozunk… Más lett volna az életünk Tamás állapota nélkül, látszólag talán könnyebb, hitéletünket tekintve azonban mindenképpen rosszabb. Most lehet, hogy nehezebb ez az élet, mert Isten útján járni nem könnyű, de az üdvösségünket szolgálja, és ez a fontos.
Elmer István